...vagy a kommunista kultúrpolitika perverzitása

1-ső levonás:

1956 októberének utolsó napjaiban az MDP (a Magyar Dolgozók Pártja, a kommunista állampárt) néhány korifeusa és a Szabad Nép (a pártlap) szerkesztősége összeült, hogy kitaláljanak valami okosat; a Szabad Népet ugyanis már csak azért vették az emberek, hogy égessék, tehát lépni kellett. A megoldás Pándi Pál irodalomtörténész, egyetemi tanár, kommunista kultúrpolitikai tótumfaktum, a Szabad Nép, majd a Népszabadság kulturális rovatvezetője, az Új Írás és a Kritika folyóirat szerkesztője stb. fejéből pattant ki; új lapot indítanak, amelyet az utópista szocialista Táncsics Mihály eszméire utalva Népszabadságnak neveznek el. A Szabad Nép utolsó száma október 29-én jelent meg, november 2-án már kinn volt a standokon a Népszabadság.  

Pándi, bár irodalomtörténészként nyilván tisztában volt vele, de elvtársait nem szerette volna fölösleges részletekkel terhelni, így ezt ők azóta sem tudják, hogy Népszabadság nevű lap már létezett korábban is. 1849 júniusában a legkevésbé sem utópista szocialista Arany János alapította és szerkesztette Debrecenben, méghozzá éppen Táncsics Forradalom című kormányellenes „lapja” (valójában nem lap volt ez, hanem alkalmi jelleggel kiadott, összesen nyolc „számot” megélt brosúra) ellenében, az abban megjelenteket cáfolandó, ellensúlyozandó. Arany Népszabadságának első száma el is készült, de a nyomdából már nem kerülhetett ki, mivel az orosz offenzíva elérte Debrecent.

Összefoglalom: a kommunisták (és jogutódaik a szocialisták, szociálliberálisok és liberálbolsevikok) több mint hatvan éven keresztül Táncsicsra hivatkozva, egy Táncsics eszméivel szemben fellépő lap lopott nevével jelentették meg ideológiai szócsövüket.

2-dik levonás:

A Delfin könyvek évtizedekig a szocialista ifjúság kedvelt, százezres példányszámokban megjelenő, első népszerű irodalmi olvasmányélményei voltak; olyannyira, hogy máig számos rajongójuk és gyűjtőjük van. Az 1962 és 1990 között, a Móra Könyvkiadó gondozta sorozatban (szűk harminc év alatt 167 kötet!) a legkülönbözőbb ifjúsági zsánerek (történelmi, tudományos-fantasztikus és kalandregények, kamasz-, indián-, állat- és vadásztörténetek stb.) kaptak helyet, klasszikus szerzőktől éppúgy, mint kortársaktól, nagy íróktól éppúgy, mint szöveggyártó kisiparosoktól, természetesen, a legkörültekintőbben válogatva, a gyermekek marxista-leninista világnézeti fejlődésére, gondolkodásuk és képzeletük megfelelő irányba terelésére a lehető legnagyobb figyelemmel, szükség esetén némiképp megrövidítve, átdolgozva. Lektűrbe oltott ideológiai nevelés, szórakoztatva kondicionálás volt ez; a maga korában és utóéletét tekintve is valódi sikertörténet. A sorozat szerkesztője hosszú időn át Rónaszegi Miklós volt. De vajon ki lehetett a sorozat névadója?

A „delfinesítés” irodalomtörténeti, tágabb értelemben kultúrtörténeti fogalom. Eredetileg azt a középkorig visszanyúló gyakorlatot jelentette, amely során a görög és latin szerzők műveit a dauphin (a francia trónörökös) számára cenzúrázták, magyarázó, értelmező szövegekkel látták el (ad usum Delphini); a művelődéstörténet talán legnevesebb „delfin könyvei” az a hatvannégy kötetnyi klasszikus, amelyeket François Fénelon abbé irányításával Jacques-Bénigne Bossuet és Pierre-Daniel Huet jezsuiták „delfinesítettek” XIV. Lajos fia számára, ezek a szövegek máig a francia kultúrkánon részei. A modern irodalomtudomány „delfinesítésként” emleget minden olyan gyakorlatot, amikor irodalmi szövegeket politikai, világnézeti, pedagógiai vagy épp erkölcsi szempontból manipulálnak (cenzúráznak, átszerkesztenek, átírnak stb.). 

Összefoglalom: a szocialista könyvkiadás legnagyobb példányszámú ifjúsági sorozata (nyilván, nem véletlenül) évtizedeken keresztül a francia trónörökösök címerállatának neve és képe alatt jelent meg, nyíltan hirdetve ezzel a kommunista kultúrpolitika nagy és kis vezíreinek hipertrofikus önképét és az általuk képviselt kiadói gyakorlatot. 

Kell még valamit mondanom, Ildikó? Talán annyit, egy „haladárnak” akkor se higgy, ha kérdez!

***

A DELFIN KÖNYVEK-SOROZAT KÖTETEI (a moly.hu nyomán)

Aimée Sommerfelt: Országúton, Indiában
Friedrich Gerstäcker: Az indián bosszúja
Kornyej Csukovszkij: Az ezüstcímer
Clark Darlton: A titokzatos bolygó
Thomas Mayne Reid: A fehér törzsfőnök
Erich Kästner: A repülő osztály
Szentiványi Jenő: A görög gálya titka
Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk
Hosszú Toll: A Sós Sziklák Völgye
Szász Imre: Basa
Francisco Marins: Az aranybányák titka
Mándy Iván: Robin Hood
Eduard Báz: A csodacsapat
Hegedüs Géza: Az erdőntúli veszedelem
Tatay Sándor: Kinizsi Pál
Robert Louis Stevenson: A kincses sziget
Véber Károly (szerk.): A néma völgyben
Olesz Berdnik – Vojszkunszkij – Lukogyjanov: Titánok útja / A fekete oszlop
Simone Martin-Chauffier: Kalandok a kalózhajón
Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája
Adam Bahdaj: A fekete esernyő
Szentiványi Jenő: A kőbaltás ember
Tone Seliškar: A Kék Sirály
Bodó Géza: Barlang a szigeten
Dékány András: S.O.S. Titanic!
Alekszandr Polescsuk: A pergamen titka
Lengyel Balázs: A szebeni fiúk
Véber Károly (szerk.): Ébred a dzsungel
Elek István: Merénylet a világűrben
Pierre Gamarra: Tavasz kapitány
Louis Vaczek: A Hudson vándora
Bret Harte: Aranyásók
R. J. McGregor: A kis detektívek
Vaszilij Jan: A jégmezők lovagja
Fehér Klára: A földrengések szigete
E. Nesbit: Hárman a vasút mentén
Szombathy Viktor: A pénzhamisító
Christian August Vulpius: Haramiák kapitánya
Rónaszegi Miklós (szerk.): Meteorok viharában
Földes Péter: A delfin lovasa
Dienes András: Farkasles
Alina Centkiewicz – Czesław Centkiewicz: Tumbó kalandjai
Arkagyij P. Gajdar: Timur és csapata
Dieter Ott: Az ördöngös Caprioli
Ewa Lach: Micsoda kölykök!
Kemény Dezső: A titokzatos kecskebak
Kőszegi Imre: Összkomfortos Robinson
Krúdy Gyula: Rózsa Sándor
Rónaszegi Miklós (szerk.): A nyikorgó idegen
Rudolf Daumann: Sárkányok nyomában
Szombathy Viktor: Holló Csete, a besenyő
Alekszandr Beljajev: A repülő ember
Dieter Ott: Caprioli újabb kalandjai
Astrid Lindgren: Az ifjú mesterdetektív
Martin Ballard: Az igazi Robinson
Wilhelm Hauff: A spessarti fogadó
Alaksza Tamás: Egy utas eltűnt
Hunyady József: Hét tenger vándora
Pierre Gamarra: A blagaroni fáraó
Vlagyimir Bogomolov: Titkos küldetés
Fehér Tibor: A félhold árnyékában
Csukás István: Keménykalap és krumpliorr
Robert Louis Stevenson: A fekete nyíl
M. Eller: A láthatatlan professzor
Jules Verne: Doktor Ox teóriája
Dáné Tibor: Négy tenger hajósa
Adam Bahdaj: Az elcserélt kalap
Szombathy Viktor: Cirok Peti
Aleksander Minkowski: Kardvirág és Oroszlán
Bárdos László: A dzsidás kapitány
Teknős Péter: Az elnök futára
Anatolij Sztaszj: Zöld útvesztő
Joan Phipson: Mi legyen a borjúval?
Betty Baker: A fekete ember karavánja
Vlasta Radovanović: A fehér pisztoly
Barabás Tibor: Végvári legenda
Gleb Golubjov: A kígyóisten nem válaszol
Csukás István: Nyár a szigeten
Dávid Csaba: Buda megvétele
Szürke Bagoly: Két kicsi hód
Jules Verne: A dunai hajós
Theodore Taylor: A homokzátony
Edward Eager: Félvarázs
Adam Bahdaj: A fekete sombrero
Bogáti Péter: A linkostowni csapda
Fehér Tibor: Az ezüstkardú vitéz
Daniel Defoe: Bob kapitány
Geréb László: Búvár Kund
Max Lundgren: Az aranynadrágos fiú
Alekszandr Beljajev: A kétéltű ember
Doán Giói: Hajsza a fegyverekért
Csukás István: Vakáció a halott utcában
Teknős Péter: Háború a vadonban
Krystyna Boglar: Szaniszló király órája
Ráth-Végh István: A fáraó átka
Lester del Rey: A szökevény robot
Cecil Bødker: A szellemleopárd
Padisák Mihály: Éljen a száműzetés!
Szombathy Viktor: Az őrnaszád foglyai
Jaan Rannap: Az utolsó fehértollú
Bogáti Péter: Őrnagy úr, keressen magának ellenséget!
Fehér Tibor: Aranyváros hercege
Robert Leeson: A harmadosztályú dzsinn
Vlagyiszlav Krapivin: A párbajtőrös fiú
Grigorij Fedoszejev: A Medve-szurdok
Teknős Péter: Roppannak a sapkarózsák
Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa
Vaszilij Akszjonov: Emlékmű lett a nagyapám
A. Nyekraszov: Linkóci kapitány kalandjai
Jack London: A kalózhajó
Kende Sándor: Lusta Emmi és az indián
Balogh Béni: Vidróczki a nevem!
Szombathy Viktor: Regényes erdő
Breszt Borisz: Divényi történet
Arthur C. Clarke: Delfinek szigete
Fehér Tibor: Hajdúkaland
Nemere István: A fantasztikus nagynéni
Achim Bröger: Pöttöm-Nagy Kázmér
Ráth-Végh István: A tengeri kígyó
Balogh Béni: Szépen szálló sólyommadár
Fehér Tibor: Nyugtalan vér
Kende Sándor: Lusta Emmit tetten érik
Alina Centkiewicz – Czesław Centkiewicz: Tumbó, az örök remény fia
Szentiványi Jenő: A fehér csapat
Teknős Péter: Sárga villámcsapás
Tőke Péter: A nyevigák
Nemere István: A várúr fia
Simai Mihály: A sólymok szabadnak születnek
Sándor Lajos: Jel a sziklán
Kende Sándor: Lusta Emmi és a szerelem
Henry Rider Haggard: Salamon király kincse
Maciej Wojtyszko: A hosszú álom
Farley Mowat: A sarkvidék Robinsonjai
Hosszú Toll – A. Raszulova: A törzsfőnök titka
Padisák Mihály: Kanóc, az emberszelídítő
Aleksander Minkowski: Dagi
Petrovácz István: Csere Rudi
Tőke Péter: Óriásvilág
Teknős Péter: A vasfejű
Szentiványi Jenő: Tizenkét halálos perc
Ráth-Végh István: A sétáló falevél
Astrid Lindgren: A rabló lánya
Kertész P. Balázs: Különös mendemondák Hallgatag Erikről
Robert Leeson: Újra a Kincses Szigeten
Kőváry György: Kapd el a tolvajt, és tartsd a szád!
H. Tuhtabajev: A bűvös sapka
Kende Sándor: Hadova papa és a mozdony galeri
Tőke Péter: Veszedelem az ősvilágból
Balogh Béni: A rablólovag aranyai
Lene Mayer-Skumanz: Ne hagyd magad, Florian!
Padisák Mihály: Kanóc, az életművész
Kállai R. Gábor: A nótárius és a nyolc pisztolygolyó
Jurij Tomin: Körhinta a város felett
Friedrich Gerstäcker: Aranyláz Kaliforniában
Stanisław Pagaczewski: Szivacs Baltazár elrablása
Thomas Hardy: Kalandozásaink az Ördöglyukban
Krzysztof Baranowski: A Polonez vitorlás
Tőke Péter: Veszélyes szafári
Orbán Dezső: Az ezüstflotta kincse
Nemere István: A titokzatos padlás
Juan Muñoz Martín: Kullancs, a kalózkapitány / Béni barát meg a csacsi
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem
Karl May: A sivatag haramiája
Majtényi Zoltán: A furfangos Thyl
Robert Leeson: A neveletlen dzsinn
Jean Muray: Tulipános Fanfan első kalandjai
Nógrádi Gábor: A mi Kinizsink

Alig egy hónapja írtam egy blogbejegyzést A kinyomtatott szó értékéről. A lényeglátásom gyermekkorom óta nem titok előttem, azóta nyomaszt, de hogy ennyire időszerű is legyek, ezt még valahogyan föl kell dolgoznom. :-)

Tegnap jelent meg egy link blogom szerkesztőfelületén, amely a Blog.hu új Általános Szerződési Feltételeiről szóló tájékoztatóra mutat. Ebben kerek perec tudatja a Blog.hu kedves felhasználóival, hogy a hat hónapnál régebben nem frissülő blogoldalak webcímét a szolgáltató átnevezi, ezzel az éppen használaton kívül lévő blogok blog- és webcímei felszabadulnak. A Blog.hu számára kereskedelmi szempontból ez egy logikus lépés, bizonyára nagyon büszke magára, aki kitalálta. No de mit jelent kommunikációs szempontból?

Két dolgot biztosan. Egyrészt, hogy az épp használaton kívül lévő blogokra mutató linkek mind érvényüket vesztik, azaz, ezek a blogok elérhetetlenné válnak, kommunikációs szempontból meghalnak (nem nagy ügy, mondhatnánk, s valóban, bár nem mindegy, hogy hol vannak azok a linkek: ha például tudományos intézetek oldalain vagy angol nyelvű történelmi szakmunkák lábjegyzeteiben –  én például írtam olyan, több mint egy éve nem frissülő blogoldalra, amire ilyen linkek is mutatnak –, az már azért jelent némi erkölcsi és szakmai veszteséget); valamint, hogy az egykor népszerű, sok látogató érdeklődését felkelő, de épp valamiért pihenő vagy tartalmilag lezárt blogok blog- és webcímei szabad prédává válnak, a Blog.hu rövid távú üzleti megfontolásokból odaveti ezeket az egykori szerzőik tehetségével és szorgalmával létrehozott szellemi „brendeket” ügyeskedők és hülyék kényének-kedvének, élősködjenek rajtuk vagy épp tegyék azokat tönkre (emlékszünk még a néhány évvel ezelőtti nagy magyarországi plágiumhisztériára? vajon mi volna a plágium – a szó eredeti jelentése szerinti lélekrablás; a latinban a plagizátor rabszolgakereskedőt jelent –, ha nem éppen ez?).

Amit most itt olvasol, az nem a jövő, az maga a szép új jelenvaló. Légy üdvözölve a tartalmak és összefüggések nélküli nagy információgomolygásban, merülj el benne és ne keress semmit, mert így találhatod meg önmagad: ha vállalod, hogy senki és semmi vagy, akkor bármi lehetsz. A Világháló a korlátlan kommunikáció ígéretével jelent meg anno, mára nyilvánvalóvá vált, hogy nemcsak a totális cenzúra manifesztációja, de a múlt és a jelen és az értelmes emberi kommunikáció kereteinek fölszámolója is.

Alig egy hónapja írtam egy blogbejegyzést A kinyomtatott szó értékéről. [Kattints ide!]

A személyek ellen irányuló virtuális lincselések (irányított sajtótámadások és a közösségi médiában folyó hangulatkeltések, uszítások) célja nem pusztán ideológiai csatározás, hanem konkrét emberek erkölcsi-lelki-fizikai megsemmisítése.

Szabó Lőrincet 1945-ben (a mai eszközökhöz és a mai hangnemhez kísértetiesen hasonlóan) megtámadta a polgári radikális és a szociáldemokrata sajtó. Két éven keresztül nem szálltak le róla. Elérték, amit el akartak: a negyvenes évei közepén járó Szabó néhány éven belül két szívtrombózison, két tüdővérzésen esett át, sokízületi gyulladást kapott és 1957 őszén (57 évesen, totális roncsként) tüdőrákban meghalt.

Az ellene irányuló támadások rá mért hatásáról Szabó 1945-ben így ír naplójában:

„...tudom, hogy legbelül sírig megmarad a végső erőm, a becsületé, az önbecsülésé, amely nélkül nem lehet élni… s a munkaerőmnek is van még bizonyítéka… De a rendes, igazi, normális élet számára elvesztem: ahhoz nem erőfeszítések kellenek, hanem oda se figyelő, laza, nyugodt erő, csöndes, természetes, halk biztonságérzet, olyasmi, ami nem foglalkoztat, ami nem vonja egyébről magára a szellemünk figyelmét… Most felejteni kéne, gyógyulni, ez volna a legelső…”

[Forrás: Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz (Napló és védőbeszédek 1945-ből). Magvető Kk., Bp., 1990.]

Így is meg lehet egy embert gyilkolni, nem csak mesterlövész-puskával. És a mi „progresszív” médiánk nap mint nap ezen munkálkodik. Aki a célkeresztjükbe kerül...